Prológus

A trauma napja

Elmondom nektek a történetemet hogy hogyan került egy ártatlan szegény kislány egy ilyen életbe amiben most van. Igen ez a lány én lennék. Meddie de valakinek Med simán az árvaházban.


Nagyon kicsi voltam. Szüleimnek alig volt pénze de ami volt azt rám szánták mert nekik többet jelentett az én életem mint a sajátjuk. Volt olyan is hogy kölcsön kértek de nem sokat. Igaz nem tudták vissza adni nekik és ennek egyszer eljött a következménye.
Szépen üldögéletem a ház közepén és játszottam a plüss macimmal mikor hirtelen kivágódott az ajtó. Felkaptam a fejemet és a hang irányába indultam. Egyik pillanatban még az ajtót akartam becsukni a másik ban már a számat fogtág be egy kendővel és kötik össze a lábam és a kezemet és a sarokba löknek. Hirtelen azt se tudtam hogy fiú vagyok-e vagy lány. Sikítani akartam nem tudtam. Abban a pillanatban hogy zokogás tört rám anyám és apám jöttek le az emeletről. Mikor megláttak engem mindketten falfehérek lettek. 
Anyám éppen rohant volna oda hozzám de egy lövés hallatán már a földön feküdt és kék ruhája a hátán kezdet vörössé válni a vértől. Anyámat látva még fobban sírni kezdtem. Apám ekkor megindult felénk de nem tudta hogy rajtam vagy szeretett feleségén segítsen. Ezen nem tudott már többet gondolkodni mert egy hegyes tárggyal ütötték le és hullott a földre anyám mellé. Feje mellett hatalmas vértócsa állt. Éppen felém jött mikor meghallottuk a rendőr szirénát.
-Francba. Melyik idióta hívta a zsarukat?-kiáltotta el magát majd a hátsó ajtón szaladt ki. Én még mindig ott ültem a sarokban és sírtam a szüleimet nézve. A rendőrök bejöttek és átnézték a házat de nem találtak semmit sem. Közben a mentőt hívták ami olyan 10 perc múlva meg is érkezett. Engem sikeresen eloldoztak és a sarokban ülve sírtam tovább. Arra eszméltem fel hogy valaki felemel és kivisz a házból. Felnéztem rá és az egyik mentőst találtam magammal szemben. 
-Ugye megtudják még menteni a szüleimet?-kérdeztem félénken.
-Megteszünk mindent amit tudunk de nem hiszem hogy sok esély van arra hogy túl éljék.-mondja nyugodtan. A szüleim megfognak halni és ezt ilyen nyugodtan elmondja? Ismét sírni kezdtem és nyakába fúrtam a fejemet. Beszálltunk a mentőautóba és a korházba mentünk.

Az árvaházban napjainban

Mikor kiengedtek a kórházból árvaházba dugtak. Itt élek már 10 éve és pár hónap múlva már mennem kell innen. Mindennap a szobámban ültem és sírtam. Hegek a karomon megjelentek és egyre csak több lett az évek során. De megismertem tavaly Bro-t aki kihúzott a depresszióból. Őt is akkor engedik ki mint engem. Megbeszéltük hogy együtt maradunk. Ha nem lenne Bro már én se lennék nagyon úgy érzem. Engem itt megvetettek viselkedésem miatt. Még most is. Nem tudják a múltam. Csak Bro. 

Az árvaházban van egy kis elhagyatott helyiség. Mindig oda mentem és gondolkodtam a múltamon. Még ha most is belegondolok elsírom magam. De nem akarok erről beszélni többet. Elakarom felejteni a múltam. Most csak Bro és Én számítunk.

Ez lennék én és röviden a történetem. A trauma napja és az árvaházi napok.

Sziasztook. Itt lenne a prológus. Remélem megnyeri tetszéseteket. Tetszik komizz. Részeket nem tudom milyen gyakran hozom de fogom hozni.

Puszi: Lirina.:* ♥